Jeremiás siralmai

Még tavaly az adventi időben  - mikor Rachmaninov műveibe beleszerettem - leltem rá egy gyönyörű énekes imádságra, melyet ortodox atyák énekelnek. Nem is néztem utána, hogy miről énekelnek. Nagyon megfogott a monotonsága, hangzása, és jól tudtam alatta imádkozni akkor is, mikor tömegközlekedtem... Most a nagyböjti időben is többször hallgattam, és csak pár napja (!!!), mikor Jeremiás siralmaival kapcsolatban keresgéltem a neten, akkor lett világossá, hogy bizony ez a zene Jeremiás siralmait énekli el. 


A videóra kattintva és az 5 siralmat olvasva segítsen bennünket Isten, hogy Krisztus szenvedésének titkához közelebb juthassunk. Különösen ma, Nagypénteken!

A Szent Háromnap zsolozsmáiról Barsi Balázs ofm atya ír részletesen az "Íme, most fölmegyünk Jeruzsálembe" c könyvében. Ebből válogattam ki pár gondolatot.

Jeremiás siralmai, vagyis a lamentáció nem más, mint a Szent Háromnap első nocturnusának három-három olvasmánya. 

A Szentírás könyveit az Egyház egy nagyon bölcs rendszer szerint elosztva olvastatta (kivonatosan) az év folyamán a virrasztó zsolozsmában. Nagyböjt V. vasárnapjától kezdve Jeremiás próféta könyvei kerültek sorra, mert a próféták közül ő jeleníti meg legtisztábban a Isten szenvedő szolgájának képét. Amint a könyvhöz szervesen kapcsolódik a Siralmak könyve, úgy az Egyház is a Siralmakkal fejezte be Jeremiás olvasását a szenvedés időszakának végén. A Siralmak azonban nagyon összetetten, de a Nagyhét üdvösségeseményeibe is belevilágítanak. 

A népét és a szent várost sirató próféta végső soron a bűnbeesett emberiség összeomlása fölött sír: „Elhatározta az Úr, hogy rommá teszi Sion falait, leomlottak kőfalai és bástyái sírnak... nincs már törvény, és prófétái nem kapnak látomást az Úrtól... mert nagyobb volt fiainak vétke, mint Szodomáé... Árvákká lettünk atya nélkül, s anyáink mint az özvegyek... Egyiptomnak nyújtottuk kezünket, és az asszíroknak, hogy jóllakjunk kenyérrel... a mi atyáink vétkeztek és nincsenek többé, és mi viseljük az ő gonoszságukat...” Igen, mi viseltük Ádám gonosz tettének következményeit, árvákká lettünk, mert megfosztattunk istengyermeksé­günktől, értelmünk elhomályosult, akaratunk rosszra hajlóvá lett...; tévtanítók után mentünk, s mindenféle előnyökért Egyiptomnak nyújtottuk kezünket. Ezért sír a próféta, sír, mint Jeruzsálem fölött az egyetlen valódi Próféta, Jézus, és sír a prófétai Egyház is. Siratja a bűnbeesett emberiséget, siratja a bűnnek a világ végéig tartó hatalmát, siratja, hogy az Egyház, bár szent, maga sem ment ettől a bűntől.

De siratja azt is, akire az Úr mindezt a bűnt ráhelyezte. Szeretetből tette, de nekünk éreznünk kell a teljes súlyát annak, hogy Ádám bűne és minden azóta elkövetett bűn ránehezedik arra, akit az Atya Bűnné tett értünk! Jeremiás szavaival ő magáról mondja: „Én vagyok a férfi, aki nyomorúságot látott az Úr haragjának vesszeje miatt... csapásaival sújtott egész napon, megfonnyasztotta az én bőrömet és húsomat, és megrontotta csontjaimat. Hiába kiáltottam és könyörögtem, elvetette az én imádságomat.” Az Üdvözítőnek minden testi szenvedésen felül meg kellett szenvednie a legnagyobb csapást is: az Atyától való elhagyatottágot: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

De ez a bűn, ez szenvedés, ez a halál áldást termett, amint az Exsultet énekli. S ezt megjövendöli már a Siralom is: „De jó az Úr az őbenne bízókhoz, és az őt kereső lelkekhez. Jó az hallgatással várakozni, mígnem megszabadít az Isten... Orcáját odafordítja a verőknek, és betelik gyalázattal... de talán valamiképp még reménység lenne? Ha már elveszett is, megkönyörül irgalmának sokasága miatt.”