"Ki az, aki fölmegy? Ugyanaz, aki leszállt. Azért szálltál le, Uram, hogy meggyógyíts, azért szálltál fel, hogy fölemelj. Ha magamtól emelkedem fel, elesem, ha te emelsz fel, sértetlen maradok...Neked, aki feltámadsz, ezt mondom: Uram, te vagy a reménységem; neked, aki mennybe szállsz: te vagy az én menedékem!"
Szent Ágoston (Serm. 261,1)
A mennybemenetel ünnepének hajnalán szorongva kérdezem az Uramat: Jézusom, ebben a végtelen nagy dicsőségben, amelybe most emelkedel, jelent e még valamit is számodra a mi földünk? A mi útjaink, ahol kerestél engem? Mond-e még neked valamit a nevem?
Kétféle szorongás fojtogatta lelkemet. Az első feloldódott Nagyszombat csendjében: az a szorongás, hogy vállal-e engem Jézus halálom belső, istentelen zuhanásában? Leszáll-e értem oda is, ahol az árnyak nem kelnek fel többé, hogy dicsérjék az Istent?
A másik, talán még nagyobb szorongásom ma oldódik: az, hogy vállal-e engem Jézus dicsősége tetőfokán, az Atya jobbján? Megvall-e engem, mikor majd mindenek térdet hajtanak előtte a mennyben, a földön és az alvilágban? Mellékszereplő vagy néma statiszta leszek, amikor ő az örök üdvösség asztalánál ül Atyja dicsőségében, a szeráfok, kerubok és hatalmasságok között? Emlékszik-e rám? Keres-e szemével a nagy tömegben?
Lásd meg lelkem, a feleletet a mennybemenetel eseményében! Az Úr Jézus emberi testemet magával vitte. Ő nem csak az Atyával egylényegű istenségében, hanem velem is egylényegű emberségében. Ezzel már megvallott engem. Rajtam a sor, hogy én is megvalljam őt a földön - hirdetve őt az utolsó leheletemig.
/Barsi Balázs: Húsvéti stációk - részlet/
