51. zsoltár magyarázata

Ezt a zsoltárt a bűnbánati zsoltárok között tartjuk számon. Ilyenek még: Zsolt 6; 32; 38; 102; 130; 143. Műfaj tekintetében egyéni panaszénekkel van dolgunk, úgy azonban, hogy a panaszének egyik motívuma – a bűnbánat – a zsoltár fő tartalmává vált. Most már alig lehet felismerni, hogy van szó a zsoltáríró betegségéről (10. vers: „csontjaimat összetörted”) és a zsoltáríró életét veszélyeztető ellenségről (16. vers: „ments meg a vérontástól”). Vannak írásmagyarázók, akik ezt a két verset másképpen értik: a „csontok” a személyes névmást helyettesíti (= én), a többes számban álló „vérek” szó pedig a zsoltáríró által ontott vért jelentené. Múltban elkövetett vérontás büntetéséről lenne szó? Vagy még ezután kerülhet erre sor? Nem tudjuk. De valószínű, hogy a zsoltáríró élete van veszélyben, ill. a panaszének ilyen motívuma szólal meg. A keletkezési kort az határozza meg, hogy Ezékiel és Deutero-Ézsaiás hatása látható a zsoltárban, sőt a 20. és 21. vers a Nehémiás előtti évekre mutat.

Zsolt. 51,2. vers.

A címfelirat Dávid életének egyik eseményével (2Sám 12) magyarázza a zsoltár keletkezését. Ennek ellene mond nemcsak a 20. és 21. vers, hanem a zsoltár egész corpusa, melyben a nagy próféták tanításának hatása kimutatható.

Zsolt. 51,3–4. vers.

A bevezetés Isten megszólítását és segítségül hívását tartalmazza. A zsoltáríró semmiféle emberi érdemmel nem támasztja alá kérését. Könyörületet, irgalmat kér, aminek forrása egyedül Isten kegyelme, hűsége. A hűtlenség „eltörlése” okmány szövegének „törlését” jelenti (Ex 32:32; Num 5:23; Zsolt 69:29; 109:14; Ézs 43:25). A 4. vers mögött ősi kultikus cselekmény áll. Aki a bűnnel érintkezésbe került, annak meg kell mosnia ruháját (Lev 16:24.28). A zsoltáríró magát Istent kéri, hogy „erősen” mossa meg, tisztítsa meg őt vétkétől.

Zsolt. 51,5–8. vers.

A „mert” kötőszó a zsoltár fő részét vezeti be. Más panaszénekekben itt a nyomorúság, a baj elbeszélése következik, de itt most a zsoltáríró bűntudatáról olvasunk. A 6. vers nem azt jelenti, hogy emberek ellen sohasem követett el bűnt, hanem azt, hogy az emberek ellen elkövetett bűnnel is elsősorban Istent sértjük meg (Gen 39:9; 2Sám 12:13; Péld 17:5). „Azt tettem, ami a te szemedben rossz”: ez a Deuteronomium gyakran használt kifejezése (Deut 4:25; 9:18; 17:2; 31:29). A 6. vers második fele a bűnt büntető Isten dicsőítése. Egyes írásmagyarázók itt a babiloni fogságot tartják a vers történelmi hátterének: amit Isten régen megmondott a próféták által, az teljesedett be. Isten szava igaznak bizonyult. Ugyanez érvényes az egyén szenvedésére is; a zsoltáríró igaznak tartja Isten ítéletét. A 7. vers még nem azonos az eredendő bűnről szóló tannal. De az Ószövetség tud az ember bűnösségéről (Gen 8:21; Jób 14:4; 15:14–16; 25:4–6; Zsolt 143:2; Jer 17:9). A 7. vers végén a zsoltáríró nem a saját anyját akarja gyalázni, mintha talán házasságtörést követett volna el. Csak azt akarja kifejezni, hogy az ember gyökerestül bűnös. Pedig Isten nem a bűnben gyönyörködik, hanem az ember belső világában levő hűségben; és éppen itt (szó szerint: „titokban”) munkálkodik azon, hogy az embert a bölcsesség megismerésére eljuttassa. A 8. vers vége inspirációra, Istennek az ember szívében végzett folyamatos munkájára mutat.

Zsolt. 51,9–17. vers.

A panaszének fő részéhez a kérés is hozzátartozik. Ebben a zsoltárban a kérés tárgya a bűnbocsánat: „szabadíts meg vétkemtől izsóppal, és tiszta leszek!” Az izsóp vadon is termő növény, melynek ágait összekötötték és víz vagy vér hintésére használták, pl. páska-ünnep (Ex 12:22) vagy beteg ember „tisztulása” alkalmával (Lev 14:1–9). Ebből egyes magyarázók azt a következtetést vonták le, hogy a zsoltáríró leprás volt, de ez nem valószínű. Lehet, hogy beteg volt; a 10. vers végén csontjairól beszél, melyeket összetört az Úr. Egy mezopotámiai képen a beteg ágyánál az édesvizek istenségének, a varázsláshoz értő É-ának a papja áll, és vizet hint a betegre. A zsoltárban azonban már csak átvitt értelemben van szó izsóppal való meghintésről. A kérés igazi tárgya a bűnbocsánat. Ha megbocsát az Úr, a bűnös a hónál is fehérebb lesz (vö. Ézs 1:18). Hasonlóképpen sajátos értelemben áll a „rejtsd el orcádat” kifejezés. Az orca elrejtése jelenti, hogy Isten nem segít, megvonta jóindulatát; a panaszénekek írói azt kérik, hogy Isten ne rejtse el orcáját előlük (Zsolt 13:2; 22:25; 27:9; 44:25; 69:18; 88:15 stb.). Itt azt kéri a zsoltáríró, hogy vétkei elől rejtse el orcáját az Úr; bocsássa meg és törölje el bűneit (3. vers).

A 12. vers első fele: „Teremts bennem új szívet”, arra tanít, hogy nem emberi erőfeszítés eredménye az új szív, hanem a teremtő Isten munkája. Teremteni csak Ő tud; a bárá’ = teremt igét csak Istennel kapcsolatban használja a Szentírás (Gen 1:1; Ézs 40:28; 42:5; 45:18). Ő nemcsak az eget és a földet teremtette, hanem az ember szívét is újjáteremti (Jer 24:7; 31:33; Ez 11:19; 36:25–27; 2Kor 5:17). Az erős, szilárd lélekre azért van szükség, hogy az ember vissza ne essék bűneibe. Akkor ui. nem maradhatna meg Isten közelében: elvetné őt színe elől az Úr (13. vers; vö. Zsolt 27:9; 71:9). A szilárdsághoz éppen az Úr Lelkére, szent Lelke folyamatos segítségére van szükség. A 14. vers ismét a panaszénekekből ismert kérést tartalmazza. A „szabadítás öröme” együtt jár a hálaadó istentiszteleten való részvétellel. Sőt továbbra is „készséges lelket” ad az Úr: segíti híveit abban, hogy az Ő parancsolatait megtartsák (Zsolt 143:10).

Ismételten előfordult, hogy a hálaadó istentiszteleten Isten segítségéről bizonyságot tevő hívő a gyülekezet tanítójává vált (Zsolt 32:8kk.; 34:12kk.). A 15. versben erre tesz fogadalmat a zsoltáríró. Sőt nem is csak a híveket akarja az Úr „útjára” tanítani, hanem a hűtleneket, a vétkeseket is (vö. Zsolt 25:8). A 16. versben a „vérektől”, vérontástól kér szabadítást a zsoltáríró. Itt az őt fenyegető veszélyre gondolhatunk. A szabadítás egyúttal az Úr „igazságát” is napfényre hozza; a szabadítás hirdetése Isten dicsőségére történik. De még ehhez is maga Isten ad indítást, inspirációt (17. vers; vö. Zsolt 40:4; 42:9).

Zsolt. 51,18–19. vers.

A 18–19. vers mögött a nagy próféták igehirdetése áll (vö. Ézs 1:10–17; Jer 7:22k.; Hós 6:6; Ám 5:21–24). Ők az áldozatokkal az engedelmességet állították szembe. Később (Zsolt 40:7–11; 50:7–15; 69:31) a hálaáldozatot és a hálaéneket tartja értékesebbnek az áldozatoknál. Az Zsolt 51 írója pedig a megtört szívet tartja Istennek tetsző áldozatnak (Zsolt 34:19; 109:22; 147:3; Ézs 57:15; 61:1; 66:2). A gyülekezet tagjai a fogság utáni időben szegényeknek és megtört szívűeknek nevezték magukat.

Zsolt. 51,20–21. vers.

Későbbi korból valók ezek a versek. Szerzőjük szerint csak addig nem kedves Istennek az áldozat, amíg romban állnak Jeruzsálem falai. Ezért abban a reményben könyörög Jeruzsálem falainak újjáépüléséért, hogy utána majd kedvesek lesznek az Úrnak a templomban bemutatandó áldozatok (Zsolt 102:14.17; 147:2; Ézs 62:6k.). A falak a Kr. e. 5. század második felében épültek újjá Nehémiás vezetésével.